A halmazelméleti szövegfogalom alkalmazása József Attila értekező prózájának sajtó alá rendezésében

Tagja vagyok annak a hallgatókból álló munkacsoportnak, amely Horváth Iván vezetése alatt József Attila 1930 és 1937 közötti tanulmányainak és cikkeinek sajtó alá rendezésével foglalkozik. Hálás vagyok Bognár Péternek és Buda Borbálának, hogy együtt dolgozhattunk. A kiadás elveit közösen alakítottuk ki. Szövegfogalmunk Horváth Iván Srejder halmazelméletét alkalmazó meghatározásán[1] alapult, mely szerint

– a szöveg jelek rendezett halmaza
– jel az, amit egy jelkészlet-halmaz egy elemébe leképezünk
– pontos másolás történik akkor, amikor a forrásul szolgáló szöveg elemeit és az eredményül kapott szöveg elemeit a jelkészlet-halmaznak rendre ugyanazokba az elemeibe képezzük le

Tehát csak szöveget lehet elvben pontosan lemásolni. Amit nem lehet lemásolni belőle, az nem is része a szövegnek.

Ebből következik: külön kellett választani a jelkészlethalmazt és az esetlegességeket.

A jelkészlethalmaz azonban nem valami eleve adott dolog, ezért kellett azt a munkacsoportnak meghatároznia.

 

I. A szövegtörténet ismertetése

Hogy egyáltalán meg tudjunk állapítani szövegtörténeti változatokat, figyelembe kellett vennünk a forrásszövegek helyek szerinti indexelését. A forrásszövegre ugyanis karakterek egymásutánjaként tekintettünk. A karakterek sorokba rendeződnek, a sorok lapokat töltenek ki, a lapok szintén sorozatot alkotnak. Szövegtörténeti változatról abban az esetben beszélhetünk, amikor az indexek egymásutánisága megváltozik vagy végleg megszakad.

I.1 Szövegtörténeti főváltozatok

Egy főváltozat az indexek sorának megszakadásáig tart. Abban az esetben vettünk fel új főváltozatot, amikor az indexelés elölről kezdődött, vagyis amikor a költő nem már meglévő szöveget javított tovább, hanem újat kezdett. Minden egyes főváltozatot főszövegben közöltünk.

I.2 Szövegtörténeti alváltozatok

Ha az indexelés végleg meg nem szakadt, de módosult a szerzői beavatkozás következtében, akkor alváltozat keletkezett.

Az alváltozatokról minden esetben említést tettünk, hacsak nem olyan elütésekről vagy tollhibákról volt szó, amelyeket a költő maga helyrehozott. Vannak határesetek, amelyeket egyaránt vélhetünk a költő által javított toll- vagy géphibának, és vélhetünk egy azonnal elvetett, másirányú megfogalmazási próbálkozás emlékének. Ha nem tudtuk kizárni, hogy egy ilyen alternatív megfogalmazás nyomával találkoztunk, akkor kötelességünknek tartottuk feltüntetni a javítás tényét. Nyilvánvalóan annál inkább valószínűsíthető egy alternatív változat, mennél közelebb esik a szó elejéhez a szerző által kijavított betű. Ez az oka annak, hogy még az olyan szóeleji változatokról is megemlékeztünk, amelyek jó eséllyel csupán az írógépen egymás közelében elhelyezkedő betűk összetévesztéséből eredhetnek.

Ugyanakkor volt egy-két eset, amikor olyan alváltozatokról, amelyek önmagukban ugyan értelmes szót jelentettek, ám a mondat grammatikájától vagy koncepciójától teljes mértékig idegenek voltak, nem emlékeztünk meg jegyzetben. Nem említettük, hogy „A magyar proletárirodalom plattformtervezeté"-nek első lapján a „Mégis, hogy olvasóm képet kapjon" kezdetű mondatban az „olvasóm" korábban „olvasom" volt, és azt sem, hogy a [Freudhoz:...] incipitű szövegben a „Freud követői" helyett korábban „Freud követi" szerepelt. Ezeket egyszerűen javított géphibáknak tekintettük.

I.2.1 A szerzői módosítások cserévé idealizálása

A szerzői módosításokat cserévé idealizáltuk, hiszen mind a betoldás (ac helyett abc), mind a törlés (abc helyett ac) felfogható csereként. Így vált lehetővé, hogy minden esetben pontosan meg tudjuk mondani, hogy mi helyett mi állt korábban. A cserék pontos ismertetését úgy oldottuk meg, hogy a szövegtörténeti jegyzetek nem csupán egy vagy több korábbi szövegváltozatot közölnek, hanem olyan információt is tartalmaznak, amely egyértelműen lokalizálja is a régi szövegváltozatot, azaz megmondja, hogy a korábbi szövegrész a kritikai kiadás főszövege melyik részének helyén állt.

Így egy számítógépes programnak a jegyzet alapján egyértelműen ki kell tudnia jelölni a főszövegnek azt a részét, amelyik helyett a korábbi szövegrész állt. A cserék azonnali vagy utólagos volta a cserék lokalizálhatóságának különbözőségét eredményezi, hiszen azonnali csere esetében az új szövegrész nem egy zárt szövegkeretbe illeszkedik, hiszen jobb oldalról nem határolja őt olyan szövegrész, amelyik korábban is meglett volna.

I.2.1.3 A cserék rétegekhez kapcsolása

Ha a forrásszöveg alapján úgy állapítottuk meg, hogy a költő a különböző íróeszközöket ismétlés nélküli sorban használta, akkor a különböző íróeszközzel készített szövegváltozatokat rétegekhez kapcsoltuk. Ilyen esetben a rétegeket az [Előbb:], [majd:] és [végül:] elemekhez illesztett alsó indexben szereplő szám jelöli.

I.2.1.3.1 A hipotetikus rétegek felállításának feltételei

A kéziratok gyakran többféle íróeszközzel írt szöveget tartalmaznak. Csábító dolog azt gondolni, hogy a kéziratban használt különböző íróeszközök a szöveg keletkezésének különböző állomásairól adnak információt. Annak, hogy a különböző íróeszközökhöz ilyen különböző állomásokat társítsunk a szövegtörténet ismertetésében, két feltételt szabtunk.

I.2.1.3.1.1 Az íróeszközök különbségének az indexelés megváltozásánál kell megjelennie.

A különböző íróeszközök számunkra csupán abban az esetben bírhattak ilyen - szövegtörténeti - jelentőséggel, ha a különbözőséget az indexelés megváltozásánál, vagyis cserénél tapasztaltuk. Csak akkor utalhattunk két íróeszközt közvetlenül egymás utáni rétegekbe, ha találtunk olyan helyet a forrásban, ahol a költő az egyik íróeszközzel írt szöveget a másikkal cserélte ki. Ha például egy gépiraton tollas és ceruzás javítás is szerepel, de a költő sem a tollal írt szövegen nem változtatott ceruzával, sem fordítva, abban az esetben csupán az írógép és a kézírás egymásutániságát rögzítettük, de a tollat és a ceruzát nem kapcsoltuk külön rétegekhez. Hiszen itt csak olyan helyet találtunk, ahol kézírás követette közvetlenül a gépírást.

I.2.1.3.1.2 Feltételezhető legyen a különböző íróeszközök ismétlés nélküli sora!

Az íróeszközök ismétlés nélküli sorának hipotézise nem állítható fel abban az esetben, ha a kéziraton nyomát találjuk annak, hogy a költő az egyik íróeszközzel írt szöveget másik íróeszközzel javította és hogy ugyanez fordítva is megtörtént. Vegyük például a [Bármiféle társadalmi...] [2] kezdetű szöveget, ahol a következő történt: A géppel írt szöveg 10. pontjába a költő kézzel belejavított, majd magát az egész 10. pontot kihúzta, ezután új 10. pontot alkotott írógéppel, és a 10. pontban foglaltakat némiképp átfogalmazva a 11. pontban közölte. Itt tehát nem jön ki az íróeszközök ismétlés nélküli sora.

Azonban még abban az esetben is, ha semmi olyan nyom nincs a kéziraton, amely kizárná a különböző íróeszközök ismétlés nélküli sorát, lehetséges, hogy valójában volt ismétlődés a költő által használt íróeszközök sorában. A logika ugyanis azt is megengedi, hogy egy ceruzával javított gépirat úgy készüljön el, hogy a költő, miután elkészült egy bekezdéssel, ceruzával végigjavítsa, majd újra befűzze a papírt és folytassa a gépelést. Ezért azt, hogy az íróeszközök ismétlés nélküli sort alkotnak, mindig csupán cáfolni lehet, de bizonyítani sohasem. Ez az oka annak, hogy amikor a különböző íróeszközöket különböző rétegekhez kapcsoljuk, nem állítást, hanem hipotézist ismertetünk.

II. A helyesírás közlése

II.1 Jelkészlethalmaz és írástechnika különválasztása

Írástechnikai esetlegességnek minősítettük a valójában kis „k" betűknek a nagy „K"-éval megegyező alakját. Hasonlóképp viszonyultunk a valójában rövid ékezetes magánhangzók hosszú ékezetes megjelenéseihez. Szerepelnek ugyanis olyan szavak a kéziratokban, amelyek külsőre a következőképp festenek: „politíkai" „mínden", „ís", „válík", „reálís", „hinduízmus", „műkődnek", „bennűnk", „mínt".

Olyan is előfordult, hogy a költő cikkét közlő folyóirat a kéziratban szereplő írástechnikai jelenséget nem esetlegességnek, hanem a szöveg részének tekintette. Minden bizonnyal így kerültek az Uj Harcosban megjelent Az egységfront körül című cikkbe az olyan alakok, mint a „megrendűl", a „torkollík", a „szocialízmus", a „szocíalizmus", a „bernsteiní", a „tudósaívá", a „következtethetűnk", a „tőmegekre", a „politíkát" a „politikaílag", a „kűszöböljük" és az „ídőpont".

A kéziratok illetve a folyóirat kéziratból örökölt furcsa, hosszú ékezeteinek esetleges voltát a leginkább az bizonyítja, hogy azokon a magánhangzókon, ahol a rövid / hosszú szembenállást nem pont / vonás (mint pl. az i/í esetében), hanem semmi / vonás jelzi (mint pl. az o/ó esetében), nem jelenik meg ilyen furcsán ható vonás (A „lakós" vagy a „tótem" nem ellenpéldák, ezek ugyanis a korban nem hatottak furcsán, még akkor sem, ha a korabeli helyesírási szabályzatokban rövid magánhangzóval szerepeltek).[2]

Írástechnikai jelenségnek tekintettük még a dettójelet, mert pontosan a megismétlendő szó alatt kell elhelyezkednie. Ezért írtuk ki kétszer a dettójellel megismételt „Disszonancia" szót a Medvetánc című vázlat közlésekor.

II.2 A kritikai szöveg és a leképezési hiba elhatárolása

Nem csupán az írástechnikától kellett elhatárolnunk a jelkészlethalmazt, de az is szükséges volt, hogy megszabadítsuk a szöveget a leképezési hibáktól. „Nietzsche" nevét a költő az egyik kéziratban véletlenül „Netzsche"-ként képezte le. A Berkeley jelsorozatot a költő egyszer „Berkley"-ként írta az egyik gépiratban. A Korunk című folyóiratban az „elméletileg" alak „elméletieg"-ként lett leképezve (Kapitalista tervgazdaság vagy marxista elmélet?). A leképezési hibákat, közkeletűbb nevükön a toll-, gép- és sajtóhibákat kijavítottuk.

Igyekeztünk azonban körültekintőek lenni annak megítélésében, hogy egyáltalán szükséges-e bármiféle beavatkozás, vagyis, hogy valóban történt-e leképezési hiba. Számos, első ránézésre leképezési hibának tűnő jelenség ugyanis nem az.

II.2.1 A szövegjavítási beavatkozások minimumra korlátozásának okai

II.2.1.1 A nyelvváltozatok sokfélesége

Bizonyos jelenségek egész egyszerűen a kor helyesírási szabályaiból származnak. Ilyen például a „bölcseség" alak vagy az „ép" alak határozószói szerepben. Azonban nem csupán ezeket a jelenségeket kívántuk megőrizni, tekintve, hogy József Attila a kor akadémiai helyesírási szabályainak gyakran fittyet hányt. Például nem vetette alá magát az idegen szavak és tulajdonnevek toldalékolási szabályainak. Ezt jól mutatják az olyan alakok, mint a „Comédie Humainenel", „fél-renaissanceban", a „Descartestól", vagy a „transgresszioknak". Nyilvánvaló tehát, hogy egy József Attila-i helyesírást is figyelembe kellett vennünk. Ennek a helyesírásnak a rekonstruálásakor nem szabad megfeledkezni arról, hogy József Attila költő volt, mégpedig olyan költő, akinek ez a szerepe nem korlátozódott csupán a versek megalkotására.

József Attila az életben is ezt a szerepet alakította. Költőként, mégpedig nagy költőként igyekszik megkülönböztetni magát környezetétől egészen fiatal korától kezdve. Huszonegy évesen már ilyen stílusban értékeli volt tanára, a nála tizenhét évvel idősebb Galamb Ödön versét: „Látom, hogy tehetséges kezdő vagy".[3] Rossz néven veszi, ha nem kapja meg a nagy költőnek kijáró tiszteletet. „Mindenesetre közlöm Önnel, hogy amint előbbi verseimet, ezeket sem közli, többet nem küldök. Nem szoktam meg a visszautasitást és nem is akarom megszokni".[4] - írja Fábry Zoltánnak. De nem csupán az effajta öntudatos nyilatkozatok árulkodnak arról, hogy József Attila az életben is a nagy költő szerepét alakította. Nem véletlen ugyanis, hogy a visszaemlékezések ismétlődő jelenete, amint a költő társaságban elszavalja vagy felolvassa versét. Az is jellemző, hogy mutatja, hogy mindent költői szemmel lát. Látványos példa erre az egyik Vágó Mártához írott szerelmeslevél utolsó mondata: „Írni írj [levelet], az jólesik, de ne összevissza, ahogyan eszedbe jut, hanem formálva."[5] Költői koncepcióit József Attila tehát nem csupán verseiben érvényesítette.

 

A prózai művek helyesírása szempontjából kiemelt jelentőséggel bír József Attilának az a nézete, amely szerint a költő egy ősi világ közvetítője. Ezt a költői koncepciót jól példázza A Dunánál című vers: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem", „az őssejtig vagyok minden ős". A költő szerint a költészet nyelvalkotása a nyelvtörténeti nyelvalkotás megismétlése: „[...] a költemény nem intuició, minden használt szó pedig az, nyilvánvaló, hogy a szó keletkezésekor volt költemény", írja az Ady-vízióban. Az Irodalom és szocializmusban így folyatódik ez a gondolat: „a szó a használatban szemlélet, keletkezésében azonban müalkotás. Igy a szó a müalkotásban saját keletkezésének a szerepét játssza. Még pedig olyan módon, hogy a költeményben lévő összes többi szóval egyszerre keletkezik. A költeményt eszerint ugy is fölfoghatjuk, hogy egyetlen keletkező szó, hogy a keletkező neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe és végső szemléleti egészbe foglal." E koncepció megvalósítását is szolgálja József Attila verseiben a nyelvtörténeti alakok szerepeltetése: pl. „ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk, ha bajjal van" (Fiatal asszonyok éneke)[6], „egy szálló porszem el nem hibbant"[7] (Eszmélet). A költészet és az ősi idők összekapcsolása József Attilánál azok közé a költői koncepciók közé tartozott, amelyek nem korlátozódtak csupán költeményekre és nem csupán esztétikai fejtegetések témáját képezték. Figyelmet érdemel ebből a szempontból Ignotus Pál visszaemlékezésének következő részlete: „Győzelmén fölhevülve tovább harsogott a Teréz körúton; a magyar szógyökök, ragok és képzők természetéről".[8] Szintén a költői koncepció költészeten kívüli mutogatásáról árulkodik, hogy Vágó Mártát József Attila egyik levelében például a következővel szórakoztatta: „Nem éltem-e át már születésem előtt a fajok evolúcióját az amőbától, és huszonhárom és fél évemmel az egész emberiség történelmét?" Ezek után nincs semmi meglepő abban, hogy ha a költő prózai írásaiban is néhol archaikus fonológiát választ. A prózai szövegekben fellelhető „hiveül", „lepleül", „eszményeért", megszüntetéseül", „fölkeltéseül", „szerezetes", és „kaparithassa" alakokat tehát nem leképezési hibának, elírásnak, hanem József Attila nyelvhasználata részének tekintettük.

 

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy József Attila az archaizmusok iránti vonzalmában nem volt dogmatikus. A Hegel - Marx - Freud gépiratai közt nem csupán a „szerezetes" alak jelenik meg, hanem a köznyelvi forma is. Az Ázsia lelke kézirataiban „hiveül" és „hivéül" egyaránt előfordul. Vagy, míg az Irodalom és szocializmus főváltozatai közül kettőben „részéhöz" szerepel, addig két másik főváltozat a köznyelvi alakot hozza.

Általában jellemző József Attila nyelvhasználatára a sokféleség. Tagmondathatáron szereplő „és" kötőszó előtt többnyire elhagyja a vesszőt,[9] de nem mindig. A görög és latin eredetű szavak írása is változatos. Jellemzőek a forrásokban a „szociálizmus" - „szocializmus", „kapitálizmus" - „kapitalizmus," „feudálizmus" - „feudalizmus" ingadozások. Egyaránt akad példa „pszichologia" és „pszichológia", „ideologia" és „ideológia" alakokra.

Mindeme sokféleség összhangban van József Attilának egy, a magyar nyelvvel kapcsolatos megjegyzésével, amely szerint „nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe".

Ha József Attila vonzalmát a sokféle nyelvváltozathoz tiszteletben akarjuk tartani, a kéziratok sajtó alá rendezésekor nem köznyelviesíthetjük a nyelvváltozatot, és persze fordított eljárást sem követhetünk: nem alakíthatunk köznyelvi alakokból analógiára hivatkozva népies, archaikus vagy bármilyen más szempontból József Attilásnak érzett változatot.

A nyelvváltozatok sokfélesége azzal a következménnyel is jár, hogy az írógépek csökkentett jelkészletéből származó alakokat (az í, ú, ű hiányzott a költő írógépéről) módosítatlanul kellett hagynunk. József Attila-i nyelvhasználatot ilyenkor éppen a sokfélesége miatt nem rekonstruálhattunk. Ha kéziratban egyaránt akad példa melléknév végi rövid és hosszú u-kra, ü-kre, akkor nem mondhatjuk meg, hogy ezen a helyen hosszú vagy rövid magánhangzónak kell szerepelnie.

II.2.1.2 Nem zárható ki, hogy a nyomtatott szövegben megjelenő sztenderdet a költő jóváhagyta.

Noha az 1930 és 1937 közötti tanulmányok és publicisztikai írások kéziratos fogalmazványaiban egyszer sem fordul elő az -ul/-ül rag hosszú magánhangzós változata,[10] a költő a Hegel-Marx-Freud korrektúrapéldányán, bár hajtott végre módosítást a szövegen, érintetlenül hagyta a „nyugtalanúl", „öntudatlanúl", „visszavonhatatlanúl", „tudomásúl" és „kikerülhetetlenűl" alakokat, amelyek a Szép Szó helyesírási szabványához illeszkedtek.[11] Ez az oka annak, hogy amikor nyomtatott szövegben ilyen alakokkal találkoztunk, nem mertünk javítani. Végül is nem tudhatjuk, hogy nem kísérte-e ezeket is a költő jóváhagyása.

II.2.2 A toll-, gép- és sajtóhibák javítása

A beavatkozások minimumra korlátozásának elvét azokban a szavakban is érvényesítettük, amelyekben toll-, gép- vagy sajtóhibát javítottunk. Pl. az írógéppel készült „állitj-e" alakot úgy javítottuk, hogy a rövid „i"-t békén hagytuk és a „methamatikában" alak géphibáját „mathematikában"-ra javítottuk, megőrizve a költő írásmódját. A gép- toll- és sajtóhibákat nem csak kijavítottuk, de meg is emlékeztünk róluk jegyzetben. Nem tehettük meg, hogy ezeket nem rögzítjük. Mindig fennáll a lehetősége annak, hogy csak mi hiszünk valamit toll-, gép- vagy sajtóhibának, s valójában József Attila valamilyen költői ötletet valósított meg. A költő leleményességéhez nem érünk fel.

 

 

Jegyzetek

[1] Horváth Iván, Egy egyetemes textológia vázlata = Látókörök metszése. Írások Szegedy-Maszák Mihály születésnapjára, Budapest, 2003, 175-184.

[2] A magyar helyesírás szabályai, Budapest 1927, 1931, 1932, 1936; Kelemen Béla, Idegen szavak és nevek szótára, Budapest, 1922.

[3] József Attila, Galamb Ödönnek, [Párizs, 1927. febr. 12] = JAL, 156.

[4] József Attila, Fábry Zoltánnak, Budapest, 1931. szept. 3. = JAL, 373-74.

[5] József Attila, Vágó Mártának, Pest, 1928. júl. 21. = JAL, 231.

[6] Stoll Béla, Szövegkritikai problémák a régi magyar irodalomban = Bevezetés a régi magyar irodalom filológiájába, Hargittay Emil szerk, Budapest, 1997, 126.

[7] Bezeczky Gábor találta meg a Czuczor-Fogarasi szótárban.

[8] Ignotus Pál, Csipkerózsa, Budapest, 1989, 152.

[9] Azt, hogy a vessző hiányát helytelen lenne egyszerűen József Attila figyelmetlenségének tulajdonítani, jól bizonyítja, hogy az egyik kéziratban [A szemléletnek továbbá...] a költő áthúzza az „és" előtti vesszőt a tagmondathatáron.

[10] Azt, hogy az „-ül" ragon a vonás-ékezet írástechnika, az „-úl" rag hiánya bizonyítja.

[11] A Szép Szónak ez a helyesírása ellentétes volt a korabeli akadémiai helyesírással, amelyik ez esetben a rövid alakot írta elő.