A köteles példányról szóló párbeszéd kapcsán

Az utóbbi időben több fórumon is hozzászóltak elsődlegesen a digitális köteles kérdéséhez, és többször az Országos Széchényi Könyvtárra, annak tevékenységre is tettek megjegyzéseket. Bár nagyon idegen tőlem, hogy olyanokkal váltsak eszmét, akiknek felkészültségéről, tapasztalatáról, információismeretéről fogalmam sincsen, intézményi érdekből ismételten szeretném rögzíteni azt az álláspontot, amelyet a nemzeti könyvtár képvisel, és elmondom saját véleményem is.

Az általam olvasott hozzászólások, vélemények nem foglalkoznak azzal, hogy az emberiségnek miért alakult ki az a szokása, hogy egy-egy generáció tapasztalatát, alkotását (bármi is legyen az) a következő generációra hagyományozza, miért alakult ki az írás, a nyomtatás és a köteles szolgáltatás. Az igenlő válasz számos könyv tárgya, sokan, sokféleképpen megírták, ezeket el kell olvasni (ha valaki egy ilyen vitában, akárcsak kérdéseket akar feltenni, annak kötelező irodalom). Én most néhány nemmel válaszolnék a feltett kérdésre. Nem azért alkottak, hogy bárki csupán önmagát dicsőítse ezzel (persze ezért is), az ismeretek elterjesztésében nem pusztán azért vettek részt, hogy bárki ebből a tevékenységből éljen (persze ezért is, és ebben az esetben ez az „is" hangsúlyosabb). A hagyomány teremtése, és minden, annak áthagyományozásával kapcsolatos tevékenység értelmiségi hozzáállást feltételez. Ez nem zárja ki a megélhetési, üzleti kérdéseket, de nem is engedi túlsúlyba jutni.

A köteles példány a 16. századtól kezdve alakult ki, I. Ferenc francia, majd II. Fülöp spanyol király indította el a hagyományt. A cél nem egyszerűen az volt, hogy mindkét király nagy könyvgyűjteményt szeretett volna magának létrehozni: a nemzetállamok kialakulásának folyamatában hangsúlyos jelenség a kulturális közösségek múltjára vonatkozó dokumentumok összegyűjtése, a kortárs alkotás támogatása, az eredmények megőrzése (II. Fülöp például az akkor már elszakadt észak-németalföldi területekről a középkori flamand szövegeket is felvásárolta, a frissen pragmatikus és hatékony Hollandia derék polgárai meg örömmel el is adták ezeket az ügynökeinek – ma ezért járnak a hollandok az Escorialba és Simancasba saját múltjukért).

A magyarországi jelen állapotok kialakulása történetét mellőzöm, az eddigiekkel is hangsúlyosan csupán arra szerettem volna utalni, hogy azok, akik a „kinek éri meg", „kinek mennyi haszna van belőle" kérdéseket egyáltalán felvetik, nem a dolog meritumáról, lényegéről beszélnek. Ma Magyarországon a hatályos köteles-jogszabály egyértelmű. Minden sokszorosított termékből (ide értve a digitális terméket is) köteles példányokat kell a nemzeti könyvtárba juttatni. Ezekre alapozva készül a nemzeti bibliográfia, és ezeken alapul a szervezett (és intézmények között elosztott) megőrzés. A megőrzésben résztvevők ezeket felhasználják a dokumentumok közreadásában is (különféleképpen, aszerint, hogy mihez van joguk, és milyen az intézményi feladatrendszerük). A papír alapú dokumentumok köteles szolgáltatásáról is többeknek az a véleménye, hogy felesleges, fizessen érte a könyvtár. Nekem erről van véleményem magánemberként, és van intézményvezetőként. Az intézmény maga ugyanis nem vitatkozhat, nem értékelhet, végre kell hajtania a törvényeket. Magánemberként az a véleményem, hogy a kötelesként beküldött anyag jelentős részét kiadásra méltónak sem találom. Az is a véleményem, hogy ha valaki csak azért ír könyvet, cikket, akármit, hogy azért pénzt kapjon, az inkább ne írjon. Ha valaki csak azért „kiadói vállalkozás üzemeltetője", hogy nyeresége legyen, annak sok sikert kívánok szívemből, de nem tartom kiadónak, és nem fáj a szívem, ha nem sikerül ezen a területen boldogulnia. A szerző alkotó, a kiadók alkotók, az állam vagy egyéb mecénás alkotó, és az alkotók sorába tartoznak azok az intézmények is, amelyek az áthagyományozást (kortárs és a történeti áthagyományozást) biztosítják: kereskedők, könyvtárak, levéltárak, múzeumok, színházak, képtárak stb, stb. Az alkotói, és az áthagyományozói folyamat minden résztvevőjének felelős magatartást illik tanúsítani. Erkölcsi alapon. Nem azért, mert az állam (és itt nem a mecénás, alkotó államot értem) ezt elrendeli a törvényalkotásban. Vannak olyan törvények, amelyek erkölcsi értelemben lopást legalizálnak (így jogilag nem tolvaj a tolvaj), és az emberek még mindig sok olyan cselekedetet hajtanak végre, amelyek alapja egyszerűen az erkölcs, és nem valamiféle paragrafus. Nagyon sokan azért küldik a kötelest, mert tudatosan törekszenek arra, hogy a közösségtől kapott értékekre alapozott alkotásukkal valamit vissza kívánnak adni a társadalomnak. Ma senki nem él az országban anélkül, hogy a ma Magyarországon élőknek ne tartozna ezzel (ki érzi ezt, ki nem; ki tudja ezt, ki nem).

Mit ad a köz ahhoz, amit ma egy alkotó létrehoz, egy kiadó kiad? Rengeteget, pénzben kifejezve olyan sokat, hogy biztosan nem éri meg napjaink álpragmatikus könyvelői szemléletével. A WC papír minőségű anyagra kinyomtatott gagyi szövegek tömege a köz számára hallatlan kiadást eredményez: számba veszik, feldolgozzák, ide-oda elraktározzák, ha kérik, rendelkezésre bocsátják. Ezután, amikor elkezdi a pusztulást: laponként kimossák, anyagában megerősítik, újra bekötik (ha könyv), mikrofilmezik, digitalizálják. Mindezt azért, mert szégyelljük vagy nem, büszkék vagyunk rá, vagy nem, a 21. századi Magyarország emlékezetének a része. Ugyanígy a hirdetések tömege, amellyel zseni vagy bunkó emberek a kiváló vagy szemét termékeiket az arcunkba ordítják, megőrzésre ítélt. Aki elkövette, az sem gondolta egy jelentős részét komolyan. Ugyanígy zseniális alkotások is szép számmal vannak köztük. A műszaki efemer: egy vasaló, vagy más használati eszköz kezelési útmutatója, műszaki leírása. Ma rengetegen azt mondják, minek ezzel törődni. Ugyanezek közül sokat egy-egy 19. századi műszaki berendezés leírásáért szép summát hagynak az antikváriumban. Pornó vagy imakönyv, antiszemita vagy cionista, szélső jobb vagy szélső bal – a gyűjtemény számára teljesen mindegy. (Az nem mindegy, hogy megszületnek ezek az „alkotások", vagy sem.)

A ma papíron érkező köteles jelentős részéről nem tudjuk, hogy meddig tarthatóak életben, meddig őrizhetőek meg fizikai valójukban, műtárgyként. Ahogy nem tudjuk, hogy 500 év múlva hogyan lehet olvasni egy mai digitális szöveget. Gondolom azt nem savtalanítani kell és újra bekötni, hanem többször (biztosan adatvesztéssel) konvertálni, és konvertálni, és konvertálni – mert egy idő után nem lesz mit szkennelni (szkenner sem lesz) és szövegfelismertetni (OCR), mert OCR sem lesz.

A számbavétel fontossága akkor tűnik ki, ha nincsen. Bosznia-Hercegovinát a szerbek és a horvátok el akarták törölni a föld színéről, és a történelemből is. Ezért égették el a nemzeti könyvtárat és a nemzeti levéltárat. Nem birtokolni – eltörölni akarták. Ha nem lett volna nemzeti bibliográfia, ma nem lenne mi alapján keresni a dokumentumokat a világban, és kérni, hogy bárha csak másolatban, de adjanak valamit, ami létüket mutatja. Az új államokban (nincsen messze egy példa: Szlovákia, a Magyarországtól északra lévő kis állam) akkurátusan történetileg visszamenően is összeállítják nemzeti bibliográfiájukat. Az elmúlt hónapokban jelent meg a Szlovákiában a 18. században megjelent könyvek nemzeti bibliográfiája. Ezt lehet anakronisztikusnak mondani (hiszen akkor nem létezett ilyen állam, Magyar Királyságnak hívták), butaság és méltánytalan lenne tagadni, hogy valóban a szlovákok emlékezetének a része, amit így bemutatnak a világnak. Az a múlt, amiből jöttek, amire alapozódnak (minden gesztusukban, gondolatukban). Persze ez a magyar nemzeti bibliográfiának is a része (mi előbb kiadtuk), és az is természetes, hogy mi is tettük.

A digitálisan született emlékezet (alkotás, csevegés stb.) is megőrzendő múlt és jelen. A világ népei, országai még csak kísérleteznek az összegyűjtéssel és megőrzéssel, ahogy mi is. Mi késésben vagyunk az európai átlaghoz képest (nem annyira vagyunk hátrébb, mint egyéb mutatókban). Lehet a feladat végrehajtását privatizálni, de a felelősség a köz felelőssége. A közt pedig a kormány, az ágazatért felelős miniszter, és az illetékes nemzeti intézmény képviseli ebben az esetben. Ha valaki magánvagyonát erre a feladatra (vagy bármely közfeladatra) szánja, azt vagy mecénásnak hívják, vagy olyan befektető, aki kihasználva az állam képviselőinek felelőtlenségét vagy az állam kényszerhelyzetét, a köz pénzéből közép és hosszú távon többet akar kivenni, mint amibe az állami feladatvállalással kerülne. Vagy a köz tagjainak kerül majd pénzbe a saját örökségükhöz (az általuk finanszírozott alkotás kapcsán keletkezett örökségükhöz) való hozzájutás.

 

Mit gondol tehát a nemzeti könyvtár arról, mi legyen a digitális kötelessel

(1) Nagy vita nincsen a külön adathordozón megjelent, sokszorosított digitális tartalomról. Rendszeresen érkezik kötelesként (CD-ROM, DVD, eBook, hangoskönyv stb). Ahogy a házi másolatú gimnáziumi diáklapok is, a számítástechnikai szakkörök ünnepi, és egyéb CD-ROM kiadványait persze nem nagyon érjük el. Tudatos létformálással persze a helyzetet lehet javítani (aki létrehozza, gondol arra, hogy meg kellene őrizni).

(2) Az Interneten megjelenő bármilyen szöveg, kép összegyűjtésére kísérletek folynak; reméljük, előbbre tudunk lépni vele.

(3) A papír alapú kiadványok digitális változatát (kéziratát) is szeretnénk megkapni (a köteles körbe vonni), és megőrizni. Köteles lenne minden kiadvány digitális változata, amelynek létrehozásához akár csak részben közpénzt használtak. Itt a vita arról folyik, hogy közpénz felhasználása-e, ha a kutatási eredmény létrejötte államilag finanszírozott volt, és a könyv kiadásához nem járult a köz hozzá, de ez részletkérdés.

(4) Bármely papíron, vagy más adathordozón lévő dokumentum digitalizált változatát.

(5) A nem közpénz felhasználásával létrejött szellemi termékek, vagy nem közpénz felhasználásával digitalizált dokumentumokat önkéntes letét alapján kérjük. Számos kézirathagyaték, fotóanyag, életútinterjú található a gyűjteményekben, de soha nem hallottam, hogy a gyűjtemény valaha visszaélt volna ezzel (eladás, kiadás, engedély nélküli használtatás).

Az összegyűjtés célja

(1)   A számbavétel segítése (fontosságára utaltam: ha elpusztul is – ez a digitális tartalomnál még leginkább jellemző –, legalább tudjuk, hogy volt). A számbavételt távoli elérésű dokumentumokkal is megoldjuk, hiszen erre az elektronikus, vagy a nemzeti könyvtárban meg nem lévő digitalizált folyóiratok az egyik jó példa. Szerencsésebb azonban, ha egy helyen lévő anyag elérési paramétereit kell a jövőben változtatni, és nem a világban lévők változásait reménytelenül megkísérelni.

(2)   Egy plusz másolat a tartalom megmaradásának egy újabb esélye. Nagy tömegű dokumentum-állományt konvertálni egy újabb rendszerbe egyszerűbb, mint sok, számtalan fajtájút külön-külön.

(3)   A legfontosabb azonban az együtt láttatás lehetőségének a megteremtése.

 

Az együtt láttatás lehetősége, és a gyors tömeges digitalizálás fontossága

Az alkotás folyamatában (bármilyen területen is történik) az alapot a mások tapasztalata (a történelem) adja. Így van ez a természet kutatásakor, az emberrel kapcsolatos tudományokban, vagy éppen a társadalomtudományokban is. Ma, a 21. században a szellemi tulajdon védelmét hangsúlyosan előtérbe helyezzük, és sokszor ezt is egyszerűen csak jogi, vagy esetleg alkotásetikai kérdésnek tekintjük. Pedig az informatikai világ egy másfajta lehetőséget kínál a jogvédők számára: a gyors, egyszerre történő megmutatását mindannak, amit mások tapasztalatának hívunk. A magyar tudományos és kulturális múlt rövid, az alkotások száma kezelhető mennyiséget mutat (a mindenkori ország lélekszámához viszonyított mennyiségre persze joggal lehetünk büszkék). A nagytömegű, együtt kezelhető digitális könyvtár tehát a szellemi tulajdon védelmét is szolgálja.

 

Ez a tömeg (és csak a teljes örökség együttes tömege) biztosíthatja a következő generációk manipuláltsági fokának csökkentését. Ma csak az az igazán élő információ, ami digitálisan elérhető. A jövő értelmisége nem is találkozik más ismerettel, mint amit ott elér. Sokan vannak, akik ezt a helyzetet ki akarják használni, és ki is használják. (1) Az egyik ilyen visszaélés azt mondja: „válogassatok, elég egy-egy dokumentumtípusból annyit megmutatni (digitalizálni), amennyit az oktatásban használnak" – de ki használ?, ki válogat? (2) A másik visszaélés a szélsőséges vélemények képviselőinek szándéka: ezeket a véleményeket, nézeteket hirdető írásokat mindig szabad felhasználásra, és nagy fegyelemmel küldik a nemzeti könyvtárnak. Ha nem lenne technikai korlátja az összes digitális anyagunk megmutatásának, akkor ma a Magyar Elektronikus Könyvtár jelentős hányada szélsőséges jellegű lenne. Szeretném kihangsúlyozni: a nemzeti könyvtárnak nincsen joga megtagadni a közzétételt, ha a jogtulajdonos engedélyezi a minden médiumban történő megjelentetést (könyv helyben, intranet, internet). Akik azért akadályozzák a gyors egyszeri digitalizálást és egyszeri, egységes közzétételt, mert a folyamat mentén kívánnak meggazdagodni, majd a hosszú távú szolgáltatással folyamatosan közpénzhez jutni, azok a szélsőségeseknek dolgoznak még akkor is, ha nem akarnak.

A fiatal generációk (és már ez a 40 éveseket is jelenti), szinte kizárólag abból az 5–8 százalékból tanultak, és gyarapították ismereteiket, amely a hálón elérhető. Ez nagyon kevés akkor, amikor esély van akár a 100 %-ra is. De nem késő: olcsón és gyorsan a nemzeti könyvtár irányításával és felelősségével előbbre léphetünk.

 

Mi történik a beszolgáltatott, begyűjtött, illetve digitalizált anyaggal

A nemzeti könyvtár alapelve: ami a köz pénzén készült, ahhoz a köz szabadon hozzá kell, hogy férjen. Az eddigi gyakorlat is azt bizonyítja, hogy csak jogilag tisztán, a jogtulajdonosok beleegyezésével, kifizetésével tettünk szabadon hozzáférhetővé digitális anyagokat. Minden egyes dokumentumról külön megállapodás születik a jogtulajdonossal (szerző, kiadó).

Az Országos Széchényi Könyvtár digitális anyagokhoz a következő módokon jut:

(1)   köteles példány;

(2)   saját digitalizálás (ezt vagy az olvasó/megrendelő fizeti ki, amikor megrendeli, vagy pályázati pénzből készül, költségvetési forrásból soha)

(3)   digitális csere (egyre nagyobb mértékű, főként a szlovákai és románai könyvtárakkal, de másokkal is)

(4)   közös könyvtári (közgyűjteményi) digitalizálási programok mentén keletkezett anyagok

(5)   adományok (egyre nagyobb számban, a szerzők, a kiadók átadják az anyagot csak megőrzésre, vagy szolgáltatásra is)

 

A Könyvtárban több digitális gyűjtemény épül, alapvetően aszerint, hogy milyen a hozzáférés szabadsága:

(1) A MEK szabadon hozzáférhető gyűjteménye portálként is működik (távoli elérésű dokumentumokra mutat).

(2) Lényegében a MEK része az Elektronikus Periodika Archívum.

(3) Az OSZK Digitális Könyvtárba (OSZKDK) minden bekerül, olyan dokumentumok is, amelyeket nem szolgáltathatunk.

(4) A digitális képkönyvtár, amelyet a dokumentum természete miatt tartunk külön. Csak azok a képek láthatóak, amelyek jogát is megszereztük. A képek, képjogok kereskedelme a jogtulajdonos joga és lehetősége marad (az OSZK a saját anyagát képügynökségeken keresztül is értékesíti).

(4) A digitális filmarchívum (dokumentumfilmek, életútinterjúk, illetve 2001 januártól öt országos TV csatorna adásfolyama). Az utóbbi digitális anyag egy másolata folyamatosan átkerül a NAVA állományába is.

(5) Digitális hangarchívum, amely a Szabad Európa Rádió, a BBC magyar adása, illetve a zeneműtár kiemelt darabjainak digitális változata.

(6) Az offline digitális gyűjtemény (CD-ROM, DVD, hangoskönyv stb.)

(7) Tematikus honlapok gyűjteménye.

(8) Szakértői rendszerek (ezek a könyv-, és könyvtártörténetre koncentrálnak).

(9) Bibliográfiai adatbázisok.

 

Ezeknek a digitális anyagoknak egy kis része (nem egészen egy harmada) látható ma a világhálón. A maradék alapvetően jogi, de részben technikai okokból nem látható. A teljes gyűjtemény elérhető azonban az intraneten, illetve a multimédia olvasóteremben. Amennyiben jogilag lehetségessé válik, akkor elsődlegesen a NAVA-pontokhoz hasonló megoldással, OSZKDK-pont rendszeren keresztül bővítenénk a hozzáférést.

 

Összefoglalóan

Az Országos Széchényi Könyvtár a magyar kulturális örökség digitalizálásának koordinálásáért felel, a könyvtári jellegű dokumentumok digitális változatainak gyűjtő, nyilvántartó, megőrző, és szolgáltató helye. Ezt a tevékenységét akarja és tudja folytatni. Magánvéleményem szerint, ha a túlzott adminisztráció, néhány (akárha jószándékú) csoport nem akadályozta volna meg ebben, ma a magyar írott kulturális örökség digitális másolata a világhálón lenne. Egyetlen kormányzati ciklus alatt, 8 milliárd forinttal a teljes könyvtári anyag hozzáférhetővé tehető, és a mai kor színvonalának megfelelő biztonsággal megőrizhető lenne. A Könyvtárnak ez a szándéka találkozik a fenntartó szakmai vezetésének akaratával.

A digitális köteles szolgáltatás, és a web-aratás megvalósításához a partnerek, az alkotók támogatása is szükséges. Ez nem üzleti kérdés. A nemzeti könyvtár soha, senkinek nem okozott anyagi kárt, nem sértette érdekeit.

A jogszabályban rögzített megoldás majdan csak keretet ad a gyűjtés, a nyilvántartás, a megőrzés, és a szolgáltatási tevékenységnek. Nem mondhatunk le azoknak a digitális termékeknek a látókörönkben tartásáról, amelyeknek létrehozói nem alkotók, hanem csak megélhetési, vagy üzleti megfontolásból sodródtak az alkotói világ közelébe. A kő van, az ember létezik. Létezéséhez, alkotásának, életének tudatossága is hozzátartozik. Ha ez tudatos, akkor a közzététel, és a megőrzés szándéka is tudatos (nem, mert „még egyszer talán eladhatom" ugyanazt, hanem mert már a kigondolása pillanatában értéket és nem eladható terméket akar teremteni). Lesz, akit a törvény betartásának kötelezettsége, lesz, akit természetes szándéka vezet oda, hogy eljuttasson egy, a nemzeti könyvtár által kért formátum-másolatot az Országos Széchényi Könyvtárba. Lesznek olyanok is, akik nem teszik ezt meg. Ezt vagy észrevesszük, vagy nem. Azután vagy megmarad, vagy nem. Mi csak segíteni akarunk.

 

 

 

Kapcsolódó cikk:

DORMÁN Dávid, A digitális kötelespéldányok kérdéséhez, hipertext.hu, 2009. 03. 06., http://emir.hu/hipertext/story/digitális-kötelespéldányok-kérdéséhez